14.

Moxi barátkozik

Az első látogatás utáni nagy hallgatásból az olvasó nyilván rájött, hogy az állatóvoda egy vizit erejéig kellemes élmény volt Moxi számára, de arról hallani sem akart, hogy hosszabb időt ott töltsön. Biztattam ugyan, hogy próbáljon talán összebarátkozni az óvodástársakkal, és akkor mindjárt élvezetesebbnek fogja találni az ott töltött időt, de ő úgy gondolta, hogy barátokat lehet találni az utcán is, séta közben. Megpróbáltam elővenni az elcsépelt patront: „Utcán nem ismerkedünk!”, de nagyvonalúan azt válaszolta, hogy jól van, akkor majd a téren.

Maradtak tehát a hosszú séták, amelyek persze nekem sem ártottak, bár én nem vágytam barátságokat kötni sem az utcán, sem a téren. Moxi viszont hamar cimborára akadt. MacskaPacska vagy röviden MacsPacs a szomszéd kertből félreérthetetlenül kellette magát, amikor csak elsétáltunk előtte, és Moxi nem maradhatott érzéketlen a rajongás eme kendőzetlen megnyilvánulásával szemben.

Végtére is, nekem sem lehet kifogásom egy ilyen jó házból való társaság ellen, bár felmerül az örök kérdés: Lehet-e igaz barátság kutya és macska között. Ki tudja? Lehet, hogy ez valóban egy gyönyörű barátság kezdete?

13.

Másnapos gondolatok

Nálam bölcsebbek tanácsára orromat befogva mentem szavazni. Attól tartok, hogy erre a viseletre hosszabb távon is szükségem lesz.

***

Undorító, de talán békésebb, vagy kevésbé undorító és alighanem kevésbé békés időszak valamelyike állt előttünk. Ki tudja, vajon melyikkel jártunk (volna) jobban.

***

Alighanem bölcs (hiszen bölcsészkaron végzett) és tájékozott „másodfokú” facebook ismerősöm írta: „A társadalom ellenzéki része túl kicsi, ahogy az EGÉSZ történelmünk során volt, kisebb kitérőkkel. Ennyit Magyarországról.” Hajlanék arra, hogy igazat adjak neki, ha nem „ellenzékinek” titulálná a szóbanforgó kisebbséget. Hiszen az ellenzékiség nem egy kvalitás, hanem egy pillanatnyi szerep. A Fidesz – amikor a sors úgy hozta – erős és eredményes ellenzék volt. Vagy ez lenne a „kisebb kitérő”? Hogy akkor minek nevezzük a kérdéses kisebbséget? Nem tudom. Nagyobb baj, hogy ők sem tudják.

***

Igen, minden tiszteletem a civil önkénteseké. A köszönet nem jön a számra, mert amit elértek, abban nincs sok köszönet.

***

A fiúk derekasan helytálltak. Ha az időjárás, a vízállás, a játékvezetés, a kapufa egy kicsit kegyesebb lett volna, akár fordított eredmény is születhetett volna. Hol is olvastam ilyesmit?

12.

Április bolondja

Senki sem vitatja, hogy április a bolondok hónapja. Az udvari bolondoké, meg a többieké is. Bizonyára nem véletlen, hogy a költészet napja is áprilisban van, hiszen „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”, legalábbis a méla Tempefői szerint. Aki nyilván maga is bolond volt.

Kit lep meg ezek után, hogy a választás is most van, áprilisban. Hogy az-e a bolondabb, aki választ, vagy akit megválasztanak, vagy talán már meg is választottak, azt még egy magamfajta levitézlett udvari bolond sem tudja eldönteni. Bolond luk, bolond szél. Húzzuk össze a kabátunkat. Meg a nadrágszíjunkat. Én, speciel, hózentrógert viselek.

Szóval itt állunk április havában. Szó szerint. Reggel még az eső is behavazódott. Az aranyeső mindenképpen.

11.

Szélkakas

Aggodalomra semmi ok. Ja, csak bolondozok. Valójában minden ok megvan. Az emberiségnek általában, és az egyes embereknek különösen. De nemcsak az embereknek, hanem például az állatoknak is. A jegesmedve, az óriás panda vagy a tengeri vidra mellett kevesebb szó esik egy nem sokkal kevésbé veszélyeztetett állatfajról: a szélkakasról.

Hajdanában, amikor a királyi palota ablakából kinéztem (vagy Fárfár a gyerekszobája ablakából tette ugyanezt), a környező háztetőkön mind ott meredeztek a kémények tetején. Ahogy a költő írta: „Szél játszik fönn a szélkakassal, Mely gúnyos, éles hangot ád.”* Vagy egy másik költő szerint csikorogtak élesen.

Később melléjük költöztek a T-alakú tévéantennák, és békés társbérletben éltek egymással. Aztán az antennák kezdtek eltűnedezni, és lassan követték őket a szélkakasok is. Talán megölte őket a magány. Netán valamilyen járvány pusztított közöttük.

A prózaibb magyarázat szerint a fűtési rendszerek változása tette feleslegessé őket. Vagyis a kihalt mesterségek művelői közé lehetne őket is sorolni. Mint a logarléc-készítőket. Vagy az udvari bolondokat.

Ahol megmaradtak a hagyományos fűtési rendszerek, ott még mindig fellelhetők. Vidékre költöztek, mint a kiábrándult városi polgárok.
Mások pedig szakmát változtattak. Sikeres politikusként folytatják pályafutásukat.

* Wilhelm Müller: Téli utazás (Závodszky Zoltán fordítása)

10.

Háború

Az öreg király birodalmában sem volt ismeretlen a háború. Két szomszédunk közül az északi, Jegesföld, állandó viszályban állt a délivel, Tüzesfölddel. Ahogy nevükhöz dukált, nem bírtak békén megférni egymással. Tőlünk keletre, közös határukon, napirenden voltak a kisebb-nagyobb incidensek, csatározások. Hiába próbálkozott az öreg király békét teremteni közöttük, ezzel csak azt érte el, hogy mind a két szomszéd ellenségként tekintett rá, és ha úgy adódott, „megelőző hadműveleteket” végeztek birodalmunk területén is.

Hiába is irigyelte királyunk nyugati szomszédunkat, Hegyesföldet, amelynek lakóihoz többezer méter magasságba nem hatolt el a csatazaj, csak reggeli sajtjuk és csokoládéjuk majszolása közben csóválták rosszallva a fejüket nyughatatlan szomszédaikon. Nekünk nemcsak a zajból jutott bőségesen, hanem a sebesültekből és menekülőkből is. Volt is dolgom elég, hogy próbáljak lelket önteni a testi épségüket, otthonukat, családtagjaikat elvesztett szerencsétlenekbe, bármelyik országból valók voltak is. Hamar megtanultuk, hogy a szenvedésben nincs különbség a jeges és a tüzes nemzetek lányai, fiai között. A sebek, a veszteségek ugyanúgy fájtak mind a kettőnek. És közben talán nem is egymásra haragudtak, hiszen sorstársak voltak, hanem inkább ránk, akiknek dolgunk végeztével volt mivel, hová és kihez hazamenni. Hegyesföld magaslataiba ők föl sem láttak, így aztán rájuk nem volt okuk irigykedni.

Persze nemcsak a szenvedésük volt közös, hanem – kevéske – örömük is. Egyszerű bűvész- és zsonglőrmutatványaimon egyformán kerekedett ki a jeges és a tüzes gyerekek szeme, a zeneszámok után egyformán verődtek tapsra a tenyerek. Nehéz volt elképzelni, hogy ha egyszer hazajutnak (ha hazajutnak), akkor könnyen újra szembekerülhetnek egymással, mint ellenfelek, sőt ellenségek. De szép is lenne azt hinni, hogy egy bohóc bolondozásai nagyobb békét tudnak teremteni az emberek között, mint a királyok, és hadvezérek alkudozásai!

Sajnos nem így van, de egy kiérdemesült udvari bolond legalább hadd álmodozzon erről!

9.

Szabadságon

Fárfár közölte, hogy ezen a héten szabadságon lesz. Ez némiképpen meglepett, mert el nem tudtam képzelni, miféle szabadságra gondol valaki, aki akkor kel fel és akkor fekszik le, amikor a kedve tartja, közben azt csinál, amit csak szeretne, azt és annyit eszik, amit és amennyit jól esik. Gondoltam, majd jól megfigyelem, hátha egyszer én is szabadságra szeretnék menni.

Tény, hogy csak fele annyi időt tölt a számítógép előtt, mint általában. Ez legalábbis dícséretes. A szabaddá tett időben viszont a számítógépes boltokat járja, hogy újabb kütyűket gyűjtsön össze, amelyekkel majd még több időt tud a számítógép előtt tölteni, mint eddig. Ó borzalom! Mindenesetre addig is legalább talpon van, és mozgatja a lábát. Akár testmozgásnak is nevezhetjük.

Van azért más is. Például kétéves járványszünet után elmentek Fármurral kedvenc fürdőzőhelyükre, az Aquincum szállodába. Engem szívesen magával vitt volna, mert vízibohóci képesítésem is van, de Moxit nem vihettük volna. Pedig ő igazán nem egy újfundlandi, aki mindenkit ki akart volna menteni a vízből. De hát, a szabály, az szabály.

Menni nem mehettünk, de azt a szabadságot mi is megengedhettük megunknak, hogy elképzeljük, hogy milyenek is lennénk ott. Hát ilyenek:

8.

Párna

Hajdani gazdám, az öreg király bölcsen uralkodott, rugalmasan gondolkodott. Egyik kedvenc mondása az volt: „Semmi sincsen kőbe vésve.” Ezt vésette a sírkövére is udvari sírkőfaragójával. Ezt a derék embert akkor fogadta fel, amikor egyszer meglátta a reklámtábláját: „Sírkövet minden udvarba!”

Kőbe faragva én sem szeretnék lenni. Azt is az öreg királytól tanultam: „Inkább azt kérdezzék, hogy miért nincs szobrom, mint azt, hogy miért van!”

Párnába hímezve lenni? Az egészen más! Akkor egy fárasztó nap után megpihentetheti valaki rajtam a fejét – vagy valamelyik másik fáradt testrészét. Ez a megtiszteltetés jutott nekünk Moxival Olga mackó anyukája jóvoltából. Hogy ki ő, az egy másik mese témája lehetne; most legyen elég annyi, hogy amikor Fárfár – aki ki nem állhatja a meglepetéseket – meglátta, elragadtatással csapta össze kezét. Ezen azután mindenki meglepődött, kivéve Moxit és engem, mert mi pontosan tudjuk, hogy milyen elragadóak vagyunk.

7.

Fordítás

Nem is tudom, mihez kezdenék Moxi nélkül. Fárfár szinte ügyet sem vet ránk. Valaki mással van elfoglalva. Verne Gyulával. Kérdezem, mit csinál vele. Azt válaszolja: fordítja.

Amikor az öreg király udvari bolondja voltam, én is fordítottam. A talpáról a fejére. Tótágasra állítva szórakoztatóbb a világ. Egyszer egy egész szoba berendezését megfordítottam. A bútorok a mennyezetről lógtak lefele. Amikor az öreg király belépett, majdnem hanyattvágódott. Azután persze jót kacagott. Ilyen mulatságos tud lenni a fordítás.

Persze tudom, hogy Fárfár nem így fordít. Ő könyveket fordít magyarra. Kérdezem, milyen nyelvről. Azt válaszolja: magyarról. Néha nem is tudom, melyikünk a nagyobb bolond, ő vagy én.

Moxival elhatároztuk, hogy mi is megpróbálunk Vernét fordítani. Így sikerült:

6.

Látogatóban az állatóvodában

Fárfár láthatóan úgy gondolja, hogy miután rám bízta Moxit, a maga részéről eleget tett gondoskodási kötelességeinek. Még mindig lenne lehetőségem hazaküldeni őt a családjához, de melyikünknek is jutna eszébe ilyesmi? Moxiban és bennem legalábbis fel sem merül. Én ellátom őt étellel, itallal, elviszem sétálni, ő meg segít nekem Fárfárt böködni, hogy például ilyen meséket írjon.

Egy efféle kölyöknek – akár fiú, akár lány, akár kutya – a fizikai szükségletein kívül persze a neveltetéséről is gondoskodni kell. Ezért aztán átsétáltunk a közeli állatóvodába, hogy Moxi eldönthesse, kedvére való hely-e az.

Először a három óvónénivel ismerkedtünk meg. Mind a hármat Máriának hívják. A nevüktől eltekintve elég különbözőek. Az egyik tyúkanyó, a másik medvelány, a harmadik kenguru. Van egy óvóbácsi is. Őt a gyerekek Bruminak szólítják. Ő is medve, a medvelány testvére. Abban azonban mind egyformák, hogy nagyon szeretik a gyerekeket. Pedig a gyerekek sem egyformák! Van közöttük zerge, víziló, sőt, még krokodil is. Persze sohasem rosszak. Á, dehogy! Csak néha kicsit hangosabbak, pajkosabbak a szokottnál. A Máriáknak és Bruminak azonban meg sem kottyan egy kis hang vagy pajk, türelmesen óvják kis óvodásaikat.

Moxi barátságosan mosolygott a Máriákra és Brumira. Szerintem jól érezné itt magát. Legközelebb majd összeismerkedünk az óvodástársakkal is. Aztán meglátogatjuk az iskolát meg az egyetemet. Utána majd eldöntheti, hogy melyikbe szeretne járni.

(_{^{Köszönet Halmos-Végh Borinak az óvodai személyzet figuráinak megalkotásáért.}})

5.

Séta Moxival

Kaptam Fárfártól egy kutyát. Nem tudom, hogy jutalomból vagy büntetésül. Fárfár azt mondta, hogy ha nagyon nem jövünk ki egymással, akkor még visszaköltözhet a családjához. Egyelőre kijövünk. Sőt, ki is megyünk, sétálni. Első kérdésem az volt Fárfárhoz:

– Fiú vagy lány?

Fárfár csodálkozva nézett rám.

– Kutya – szögezte le.

Aztán elmesélte, hogy gyerekkorában volt egy Fiúk, lányok, kutyák című kedves francia film. A történetére már nem emlékszik, de azt megjegyezte, hogy ez három különböző kategória. Amit (vagy akit?) én kaptam, az pedig kutya.

Szerintem Fárfár kirekesztően gondolkodik. Mert mi van, ha például az én új kis kedvencem inkább macska szeretne lenni? Vagy például teknősbéka? Nyitva kell hagyni a kapukat!

– És hogy hívják? – volt a következő kérdésem.

– Kutya – már megint csak ezt a választ kaptam.

Beláttam, hogy a kérdezősködéssel nem sokra megyek, így magam döntöttem. Moxinak neveztem el. Fárfár meg volt elégedve a névvel, és mindjárt írt is róla egy versikét.

Vers sok x-szel

Rájött a foxtrottozhatnék ma este a Moximra,
Taxit rendeltem hát menten, s elvittem a Maximba.
Szexis szaxis kimaxolta a slow foxot, de aztán – slussz,
Expressz taxizhattunk haza, mert rám tört a hexensussz.

Nekem speciel tetszik, de hát mit is lehet várni egy kiérdemesült udvari bolondtól?